VÁCI MIHÁLY 

(1924-1970)

A tenger mélysége, ahonnan Váci Mihály kibukkant, a szabolcsi táj, a nyírségi homok. Szülei egyszerű, dolgos emberek voltak. Édesapja vasutas, édesanyja pedig nemcsak a saját házuk körüli teendőket látta el, hanem más családokhoz is eljárt dolgozni. Így tudták a gyermekek tanításához a pénzt előteremteni. Az embereknek itt nehéz életük volt. A költő így emlékezik vissza gyermekkorára:

„Korán a városba költöztünk ugyan, de én legtöbbször szüleim rokonainál csavarogtam a szőlőkben, uradalmi tanyákon és a bokortanyák rozstáblái között. Szülőföldemnek észrevétlen szépsége már gyermekkoromban megbabonázott. Embereit, egyes tájain már-már bibliai szegénységben élő népét rokonian szerettem.”

A sokat betegeskedő, mások szeretetére és segítségére szoruló fiatalember saját életén és sorsán tanulta meg, mit jelent segíteni másokon, figyelni másokra, szétosztani saját szívét.

Szolgált, mint tanító, mint költő, mint képviselő, mint szerkesztő, mint írószövetségi tisztviselő. A szolgálat jelentette számára a teljes életet.

Kelet felől jött, s akácként a forgószélben – kapaszkodott e tájhoz.

Sokat jelentett számára a vidék másik meghatározó fája, a jegenye, mely a tanyai iskolánál várta őt, és a barázdákban bandukoló gyerekeket.

Mélyről indult, de ezt soha nem feledte. Hű maradt a vidékhez, a szegényekhez, az emlékeihez. Emberi tartását, hitvallását így fogalmazta meg: 

„Nem elég a jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
De tenni, tenni kell!”

Százhúszat verő szívvel harcolt az emberi becsületért, harcolt a szegénység ellen. Bolondnak nevezte a közösségért élőt, de csak benne bízott. Mindenütt otthon érezte magát, ahol becsületes, őszinte emberekkel találkozott. Barátokra lelt, kik asztalukhoz hívták. S ha nem is értették egymás szavát, a szemük beszélt helyette. S mi volt ebben a nagyszerű? Csak ennyi:

„És érezzék egy kézfogásról rólad,
hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy,
s egy tekintetük elhitesse véled:
– szép dologért élsz – és érdemes élned!”

E kicsiny országban ő mindvégig használni akart, nem tündökölni. Tudta helyét a világban:

„Itt kell a napok hordalékából kimerni életem maroknyi aranyát”
De azt is tudta, hogy nem tökéletes semmi sem.
„Hiába vágysz az emberi teljességre,
– mert az emberből hiányzik valami.”

….
„A Világból hiányzik a mi világunk,
– a Világból hiányzik valami
….
„Újra kell kezdeni mindent,
– minden szót újra kimondani.”
….
„Újra kezdeni minden művet és minden életet,
– kezünket mindenkinek újra odanyújtani.”

Első versét 10 éves korában írta, első kötete csak 1955-ben jelent meg. Ezután követik sorra a többiek. Költészete kiteljesedett, szűkebb hazája mellett gondja már az egész ország lett.

Az első kötetére József Attila-díjat kapott, s ezt követték sorra más közéleti elismerések, a Kossuth-díjat is elnyerte.

Névadónk 1970-ben elhunyt, pedig még napjainkban is itt lehetne közöttünk. A sors nagyon rövid életet szabott rá. A gyors, korán jött, távoli tájon bekövetkezett halál éles jajszót váltott ki költőtársaiból.

A jajszó hangos volt, tiszta és nemes, küldetéses embert sirattak. Sokan ismerték fel és el Váci Mihály költői és emberi jelentőségét. Nyilvánvaló lett, hogy a nagy felfedező Illyés Gyula nem tévedett. Aki szerint:”…minden szavában ott volt a törekvés: árnyalni, a bonyolultat is kifejezni, de mégis nyomban érthető is lenni, sőt – közérthető. Hatni akart. Ezt is a hűség hozta. Hatni azokra, akiktől származott, vigaszt, bátorítást, magyarázatot nyújtani.”

A költő szavai ma is élnek, hozzánk szólnak, s velünk maradnak :

„Szőkén, szelíden, mint a szél…”

Horváth Pálné
tanár